Legyél kedves, és mutatkozz be önmagadnak!
Dallamos intro, magabiztos lány, tökéletesnek hitt élet. Aztán jön a csavar. Tudod, amikor a lány hatalmas szülinapi meglepetéssel készül a szerelmének, aki cserébe ott helyben, mindenki előtt megalázza és elhagyja. Majd a fájdalom és bánat hatására a lány hátrahagy mindent, és új életet kezd. Új dolgokat próbál ki, új embereket ismer meg. Megtalálja önmagát és boldogan él, míg meg nem. És vége.
A probléma csak az, hogy a valóságban az ember megragad az első két jelenetnél. Tudom, mennyivel könnyebb, ha tényleg ilyen könnyű lenne a képlet. Ha mindannyian megkapnánk azokat az apró jeleket, aminek köszönhetően megismerhetnénk a saját életünk főszereplőjét. Saját magunkat. És most lehet, hogy mosolyogsz, de az elmúlt évek tapasztalatai sajnos azt mutatják. Bizony a legtöbb embernek fogalma sincs, merre tart az útja valójában. Ellenben mások útjával kapcsolatban egyáltalán nincs szüksége navigálásra.
Nem viccelek! Komolyan! Az én életemnek is volt egy pontja, amikor teljesen háttérbe szorítottam önmagam, és csak az volt a lényeg, hogy megfeleljek másoknak. Olyannyira, hogy egy idő után már fogalmam sem volt, ki is vagyok én valójában. Egy idő után pedig arra lettem figyelmes, hogy a lány, aki nap, mint nap felkel, már nem én vagyok, hanem egy külvilág által vezérelt játékszer.
És végül rá kellett jönnöm, hogy nem az a legrosszabb, amikor eljutsz erre a szintre, hiszen ebben a megfeleléskényszerrel mérgezett, szeretetéhes világban minden második ember átesik ezen, hidd el nekem. Az igazán fájdalmas az, amikor rádöbbensz, hogy Te magad sem vagy már több, csak a bábszínház egyik szereplője.
Mert olyan átkozott sok időt szánunk másokra. Munkatársakra, családra, szerelmekre. Vagy épp az aktuális kiszemeltünkre, exeinkre és azok új barátnőire. Igen, tudom! Te persze nem...
De azért belegondoltál már valaha, hogy hány órát pazaroltál el az életedből, miközben efbíájos osztagot megszégyenítően nyomoztál azután a szőke után az Instagrammon? Gondoltam.
A végén pedig már olyan sok embert vonunk be az egyenletbe, hogy közben megfeledkezünk az egyetlen állandóról a képletben. Önmagunkról. Mert akár tetszik, akár nem, egyik képlet sem ér semmit, amíg az állandó nem meghatározott.
Visszatekintve úgy érzem, egészen 2015-ig én voltam a mellékszereplő a saját filmemben. Hiába akartam kényszeresen megfelelni másoknak, attól még fogalmam sem volt ki is vagyok én valójában. Aztán megtörtént. Írtam 6 öniróniától fűtött sort a fájdalmam enyhítésére, és a virtuális világ egyszerűen kilökött a reflektorfénybe. Hirtelen már mindenki engem akart megismerni. Rólam akart mindent tudni.
És bizony ez volt az a csúfos pillanat, amikor saját magam is rájöttem, hogy az én mesémben mindenkinek adtam üvegcipellőt, sőt, a legutolsó alufóliás barmot is felruháztam fehér paripával. Egyedül én voltam az, aki szakadt cipőben, egy rozsdás Wartburggal jártam. Ekkor már tudtam, itt az ideje átírnom a forgatókönyvet.
Az elmúlt két és fél év pedig tökéletesen rávilágított pedig arra, hogy állhatsz Te tótágast, kínlódhatsz naphosszat, amíg nem ismered önmagad, mások sem fognak. Csak azt a pillanatig sem hihető Blend-a-dent mosolyt az Instagrammon, meg a fakopáncsot is megirigylő bólogatást, amit a hétköznapokban magadra erőltetsz. Mások előtt.
Talán sosem fogom megérteni, hogy ha ennyi időt szánunk arra, hogy másokat megismerjünk, akkor magunkkal miért nem tesszük? Az emberek az életedben jönnek, majd mennek. Lesznek, akik hosszú utat járnak majd be Veled, és lesznek, akik csak egy rövid leckék lesznek. De egy biztos, az egyetlen személy, aki életed végéig melletted lesz, az csakis kizárólag Te magad leszel!
Szóval, leszel olyan kedves végre, és bemutatkozol végre önmagadnak?
