Csalódás ellen a magányba

Végül ott állsz és azon kapod magad, fogalmad sincs mivel érdemelted ezt ki. Átvertek. Már megint. Pedig Te nem akartál mást, csak hinni. Hinni, hogy ez most más lesz. Most jó lesz. Vele minden jó lesz. De nem így lett.

"Elég volt! Soha többet! Velem ugyan nem szórakozik többet! Egyik sem!"

Igen magas összegeket tennék rá, hogy nem sok olyan nőtársam van, akinek ezek a kiábrándult, pulykaméreggel átitatott szavak ne hagyták volna el a szájukat. Legalább egyszer. Ilyenkor jönnek a szombat esti szerelmes film maratonok. Tudod, amikor egymagad kitermeled a Zewa éves bevételének legalább egyharmadát.

Nagyjából a húszas éveiben jön el minden ember életében az első igazi, szívet apró darabokra zúzó csalódás. És most nem az általános iskolás szerelmekre gondolok, ami még kimerült a szerelmes levelekben és a lassúzásokban az osztály bulikon. Nem is arra, amikor még "kíváncsi füzetek" segítségével derítettük ki álmaink hercegétől, hogy van-e esélyünk. Aztán egymás vállán zokogtunk a suli diszkóban, amikor a kiszemeltünk egy másik lánnyal ringatózott a félhomályban.

Pedig milyen könnyű is lenne, ha ebből állna a szerelem. De én most nem ezekre gondolok. Hanem az első komolyabbra, amikor már azon kapod, hogy a közös jövőn ábrándozol, és bizony tetszik, amit látsz. Aztán mikor vége lesz, már nem csak egy átsírt hétvége a gyógyír mindenre.

Napokon belül két éve lesz, hogy átéltem mindezt. Az első égetően fájdalmas csalódást. Azt, amikor már a közös életünkről szóló terveimet kellett eltemetnem. 2015-ben, a 24. életévem derekán azt hittem vége mindennek. Ő megcsalt, nekem pedig fogalmam nem volt hogyan tovább.

A fájdalom, a csalódottság olyan mély gyűlöletet szült bennem, amivel egy kontinensnyi hadseregnek sem lett volna esélye. Nemhogy egy irányomba érdeklődő hímneműnek. Egy magam lettem a szerelem ellenszere. Nem segített a helyzeten az sem, hogy saját magamat mérgeztem. Egészen addig, amíg már nem érdekelt egyetlen szép szó, vagy kedves gesztus sem. Csak rosszat láttam mindenben és mindenkiben. Nem is csoda, ha nem sokkal később már Dr. House-t megszégyenítő szarkazmussal kergettem el a hozzám közeledőket. Elfelejtettem meglátni a szépet, és a bizalom számomra nem létezett többet.

Bezárni a kapukat és ledönthetetlen falakat építeni nagyon könnyű. Könnyebb, mint újra megadni az esélyt és - esetlegesen - sérülni. Megint. Főleg ebben az amúgy is elcseszett világban. Egy kapcsolat rózsaszín burka után kikerülni a sekélyes valóságba, ahol a szavak mögött nincs tartalom, és ahol az igyekezet is csak addig tart, amíg a másik meg nem kapja, amit akar. Elég szar. 

Viszont egy dolog biztos. Azzal, hogy minél tovább játszod a jégkirálykisasszonyt, annál biztosabb, hogy egy idő után a negatív tapasztalatok felőrölnek. Mert ilyenkor úgyis csak azok jönnek. Erre akkor jöttem rá, mikor a végén már keserűbb voltam, mint egy marék citrom. Elüldöztem minden lehetőséget, ami kihúzhatott volna a gödörből. Pedig nem is gondolná az ember lánya, de néha ezek a tapasztalatok segítenek a legtöbbet - de erről majd legközelebb.

Persze, építhetsz Te megmászhatatlan falakat, hogy elkerüld az újabb és újabb csalódásokat. Élhetsz a saját magad kis burkának a biztonságában. De az egyetlen egy dolog, amit ne felejts el soha az nem más, mint időben lebontani a falakat, majd, ha készen állsz az újra. Mert bár nincs rá garancia, hogy ne égesd meg magad, de az biztos, hogy a jégkirálynők csak a mesékben lesznek boldogak.