Amikor még nem állsz készen

Tartozom egy vallomással. Ott voltam. Hűen, a nekem ajándékozott címhez. Ott álltam a bejáratnál Zamárdiban és arra gondoltam, milyen szerencsés is vagyok, hogy ez megtörtént velem. Fesztiválszezon, barátok és új élmények. Kívánhatnék ennél többet?

Aztán, ahogy álltam és a feliratot néztem nem éreztem mást, csak ürességet. Pedig egykor ez a bejárat szimbolizálta az újrakezdést a számomra. Most mégis pontosan olyan volt minden, mint anno 2015-ben, mikor kezdődött minden.

Két hosszú év után újra engedtem egy kis vattacukrot az életembe. Nem sokat, csak óvatosan, mindig egy-egy csipetet. Aztán, amikor úgy alakult, hogy az egész az enyém lehet, csak akkor jöttem rá, mennyire hiányzott is mindez.

Egyszerűen csak akartam. Jobban hiányzott, mint hittem, ezért nem érdekeltek az intő jelek. Túl sokáig éltem savanyú cukorkán, ami annyit jelentett, hogy pár édes falat is elvette az eszemet. Azonnal akartam, mindet. Az sem zavart, hogy egy idő után a sok cukor már fájdalmat okozott. Az sem érdekelt, hogy egy idő után hamis volt.

Észre sem vettem, hogy ezzel csak a legnagyobb hibát követtem el. Magam ellen. Hiába halványultak a sebek, attól még ott voltak. A félelem egy újabb csalódástól. A harag, ami bennem maradt. Még nem bocsátottam meg száz százalékosan. De most komolyan, mégis hogyan várhattam boldogságot az újtól, ha rettegtem a múlt árnyékától. Attól, hogy újra megtörténik.

És persze, hogy megtörtént! A pillanat töredéke alatt tépték ki a kezemből az édes falatokat. Én pedig ott maradtam a boldog pillanatoktól megszédülten. Először azt sem tudtam, hogy mi fájt jobban. Az, hogy újra megbántottak, vagy hogy újra átéltem a múltat. Hogy amit az enyémnek hittem, valójában más számára is ugyanolyan finom falatokat rejtett. Én pedig semmi mást nem utálok jobban, mint amikor beleesznek az étkembe. Főleg, hogy megint utólag kellett megtudnom, hogy - még ha tudtom nélkül is, de - osztoznom kellett.

Megfogadtam, ez volt az utolsó, hogy hagyom magam ugyanabba a csapdába belekergetni. Akármennyire vágyom is rá, akármennyire akarom, ez nem jogosít fel arra, hogy az első finom falatra ész nélkül rárontsak. Beleéltem magam, pedig még nem álltam készen. Ugyanúgy beleszédültem az tartalom nélküli szép szavak ígéreteibe. Észre sem vettem az intő jeleket. Végül ott voltam újra, a felszakadt sebekkel, meg az újakkal, persze. Ahelyett, hogy a középső ujjamat felemelve, megköszönjem a lehetőséget.

Tehát ugyanaz az szituáció. Ugyanaz a lecke. Hogy meglepődtem? Valójában egyáltalán nem. Tudtam, hogy még mindig nem tanultam teljesen a leckét. Ezért az élet újra nekem szegezte. Mert beértem pár kedves szóval, lopott pillanatokkal. Ígéretekből és néhány kedves gesztusból próbáltam felépíteni újra egy várat. Ó, én, a naivitás medrében született, a tündérmesék által keresztelkedett hülye liba.

És hogy mit tanultam?

Megbecsülni önmagam. Elhinni, hogy ennél sokkal többet érdemlek. Mert aki a szavaknál többet nem képes adni, annak nincs helye az életemben.

Hiszen hajtogathatod Te kifulladásig, hogy túl vagy rajta, ha közben bármi történik a jelenben, őt juttatja eszedbe. Lezárni valamit nem az jelenti, hogy kimondod: vége. Ez édes kevés az elengedéshez, de kezdésnek mindenképpen megfelel. Mondjuk utána, ha egy mód van rá, ne dagonyázz az emlékekben, hanem mássz ki, és kezdj új életet. Vond le a következtéseket és tanuld meg a leckét. Azután zárd le és lépj tovább. Hiszen úgy hiába kezdesz valami újba, ha még a múlt árnyéka ott lebeg feletted.