Gondolnád, hogy egyetlen Facebook poszt képes megváltoztatni az egész eddigi életed? El tudod képzelni, hogy minden, amit eddig a világról gondoltál 180 fokot fordul? Vajon képes egy döntés akkora változást hozni, amelyben egy teljesen új ember születik egy árnyék hamvaiból? Igen, igen és igen.

Minden egy Facebook poszttal kezdődött...

Már-már kellemetlen mennyiségű százas zsepi, megszámlálhatatlan óra az önsajnáltatás mocsarában. Ez volt az osztályrészem 2015 nyarán, amikor szembesültem vele, hogy a Los Angeles-i tündérmese sem nem Los Angeles-i, és végképp nem tündérmese. Senki nem fogja a szája elé kapni a kezét megbotránkozásában, ha kimondom, megcsaltak. A történetem egyáltalán nem is emiatt lett érdekes, viszont ez volt a lavina, ami elindította a változást az életemben. Megalázásom legszaftosabb része, hogy egészen hét hónapig tartott - amely részleteivel itt most nem untatnálak (pedig gourmet fogás, becsszó). Szóval igen, teljesen jogosan gondolod most, hogy egy hülye liba vagyok, de azért maradjunk annyiban, a tűzzel is addig játszol, míg komolyan meg nem égeted magad. Röviden, én sem lettem kivétel a híres szabály alól, miszerint "Egyszer minden lánynak bele kell szeretnie egy rossz fiúba". Afelől viszont semmi kétség, hogy a szüleim akkor kapcsoltak turbó üzemmódba, amikor az öniróniámon dolgoztak. Jár nekik a vállon veregetés, hiszen enélkül nem tartanék ma itt, és valószínű Te sem olvasnád most ezt.

Így történhetett meg, hogy a napon, amikor végre eldöntöttem, hogy befejezem a Walking Dead egyszemélyes előadását, rájöttem, hogy ideje visszatérnem az élők sorába. Persze, ha már visszatérek, akkor egyenesen a sűrűjébe. Kinéztem az első fülledt, nyári koncertet, ahová már több ismerősöm is jelezte, hogy "ott lesz". A probléma azzal a kéjesen a képembe villódzó "Sold out!" felirattal volt, ami úgy festett, ördögi kacajjal készül visszaküldeni rinyaföldre.

Másnap üveges tekintettel bámultam a monitort a munkahelyemen, hiszen az eseményben kialakult hiéna-harc a jegyekért teljes mértékben öngyilkos merényletnek tűnt, főleg nekem, a sebeit nyalogató űzött vadnak. Ugyan mennyi az esélye, hogy valaki nekem adja el a hőn áhított jegyét, ha én is hetykén bepötyögöm, hogy jegyet vennék... Ennél több kell, gondoltam. Hogy a kreatív környezetnek köszönhetem-e, amiben akkoriban dolgoztam, vagy egyszerűen a humorérzékem unta meg a száműzetést, nem tudom, de ott akkor vulkánként tört ki belőlem az önirónia.

Két perccel később ott volt előttem. Mindössze 6 sor. 6 sor tömör és kíméletlen gúny életem egyik legvastagabb fejezetéről. Áucs. Ahogy ott ültem, és a szüntelenül villogó kurzort néztem, akkor fogtam fel igazán, vége van.

Megosztás.

Akárcsak hangosan üvölteni egy kietlen tájon, pont olyan megkönnyebbülés volt ez nekem, hiszen "kimondtam". A visszhanggal azonban nem számoltam. Egy jegy a koncertre. Ez volt minden, amit ettől a hat sortól reméltem, hogy talán kilóg majd a "jegyet vennék" sorból. De nem kilógott, hanem lavinaként söpört végig az eseményben.

3 lájk.

Majd még négy.

2 új hozzászólás.

Kereken hét perccel később a birtokomban volt a kulcs új életem kapujához, amiről akkor még fogalmam sem volt, hogy egyenes út a tapasztalatokban gazdag Paradicsomba.

15, 28, 34, 42 lájk.

Fogalmam sem volt mi történik, hiszen én már megkaptam, amit akartam. Emlékszem, a kolléganőm még azzal ugratott, mekkora spíler lennék, ha elérné a 100 lájkot a kis szösszenetem. Erre körülbelül egy órát kellett várnunk, és a szám egyre növekedett. A virtuális világ egy emberként nyújtotta kezét, hogy kihúzzon a gödörből.

Mikor hazaértem a munkából és a telefonom újra csatlakozott a virtuális világba, azonnal lefagyott. Kattogott, rezgett és kész, meghalt. Egy órányi hazaút alatt egy egész hadsereg gyűlt össze, akik lájkokkal, kommentekkel, üzenetekkel jelezték, mellettem állnak a szarban.

Ugyan kérlek, Te is vigyorogtál volna! A telefonom megállás nélkül csörgött, pityegett, a postaládám megtelt, én meg csak ültem, mint egy hülye, és azt sem tudtam mi van. 130+ új ismerős egy nap azért nem rossz arány, ugye? Természetesen a hír gyorsan eljutott az exemhez is, amiért egy egészen rövid pillanatig még rosszul is éreztem magam, hiszen a világ elé borítottam a kakis bilit. Szerencsére a virtuális lavina gyorsan sodort magával, így időm sem volt túl sokáig rosszul érezni magam. Később, valahol kétezer valahány száz lájknál kiütéssel győzött az új életem előszele.

Másnap, mikor abban a hitben mentem a céges kirándulásra, hogy kiszakadva a szájber térből majd ez egy jó sztori lesz, amin röhöghetünk egész úton. Hát nagyot tévedtem. A kollégáim lázban égtek. A "Mi lesz, ha..." történetek egész hajmeresztő verziói is felmerültek már, amikor az egyik kollégám felvetette, mekkora "celeb" lennék, ha lehozná valamelyik oldal a sztorit.. De csak nevettünk rajta.

- Kapcsold már be a netet! Kíváncsi vagyok hol tart a sztori! - dobta fel az egyik kollégám.

A telefonom egy újabb felhőből érkező információs sokk után szépen lassan újra felvette a fonalat. Én azonban képtelen voltam. Az egyik kommentelő bemásolta, hogy a történetem ott vírit több oldalon is. Lehozták. A hab a tortán, hogy ott várt az üzenet is, amelyben az egyik portál interjút kért tőlem. Mivan?!

A teljes cikket itt találod!

A buli életem egyik legemlékezetesebb estéje volt. Rengeteg üzenetet kaptam és számtalan új embert ismertem meg. A poszt 3800+ lájknál állt meg - ami egy későbbi koncerten újra életre kelt, és meg sem állt 4165 lájkig. Hivatalosan is beléptem egy új élet kapuján. De mielőtt megpihenhettem volna, ott várt a küszöbön az a bizonyos "korona" amely egy (vagyis inkább jó pár) belépővel hozta el az egyik legemlékezetesebb nyarat az életemben... S így váltam 2015. július 8-án hivatalosan Fesztiválkirálylánnyá Zamárdiban, majd Velencén, a Hajógyári-szigeten és újra Zamárdiban. Azonban...

Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez egy fesztiválblog, ahol egy hülye p*csa számol majd be szaftosabbnál szaftosabb beksztédzs történetekről, azoknak egy kis SPOILER.... ez nem a DVBBS sztori! Szóval utólagos elnézésedet kérem, ha csak ezért olvastál idáig!

Viszont akkor mit adhatott másfél év egy lánynak, aki gondolatban már a rózsaszín buborékban tervezte a happy end-et? Hát az apró betűs részt! Azt a Hamupipőke sztorit, aminek nem a boldogan éltek, míg meg nem haltak a vége. A kőkemény valóságot, hogyan kezdtem elölről, hogyan ismertem meg saját magam, és hogyan építettem újra az életemet.

A legizgalmasabb hullámvasút ez, de hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az ember elinduljon rajta. Én megtettem, és a mai napig kíváncsi vagyok, mit rejt a következő kanyar!